Vasárnap újra Maraton

Elkezdődött a Maraton hete. Vasárnap  indulok a Spar maratonon, terveim szerint 5 órán belül teljesítem a 42 km-es távot.

 

Ez lesz a második maratonom.

 

Az elmúlt napokban sokszor eszembe jut, hogy milyen ideges voltam tavaly, az első nagy futásom előtt.

 

Akkor még fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Az utolsó hetekben már futni sem nagyon bírtam, annyira ideges voltam miatta.

 

Sokat stresszeltem, hogy vajon milyen lesz, milyen lehet végigcsinálni. Így utólag már be merem vallani, hogy rettenetesen féltem tőle, de persze ezt senkinek sem mutattam.

 

Mégis tudtam, hogy célba érek. Próbáltam a rossz gondolatokat elhessegetni.

 

Egyetlen célom volt. Végigcsinálni. Semmi más nem számított.

 

Tavaly szinte mindenki le akart beszélni. Aki nem, azok közül is kevesen hitték el, hogy beérek a célba.

 

Persze megértem, hiszen alig 2,5 éve kezdtem el kocogni, vagyis inkább cammogni, 84 kilósan. (Előtte nem sokkal még a 90-es közelében volt a mérleg nyelve, ha ráálltam.)

 

Akik tudták rólam, hogy milyen erős dohányos voltam több mint 26 évig, azok szerintem meg voltak róla győződve, hogy úgy sem fogom bírni.

 

Meg a közel 50 évemmel már nem is igen várható, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit fejlődjön az ember, már ami a futást illeti.

 

Nem is nehezteltem azokra, akik nem bíztak a sikerben, hisz pár éve még én is hülyének néztem volna, aki azt mondja, hogy én valaha futni fogok.

 

Már az általánosban is mindig elsumákoltam a futást a tornaórákon.

 

Valahogy mégis úgy gondoltam az elmúlt években,  hogy ez lenne az a sport, ami leginkább támogatná a fogyókúrámat, miután a dohányzás abbahagyása óta sikerült több mint 30 kiló súlyfelesleget magamra szednem. Valójában nem is kúrát akartam, hanem életmódot szerettem volna váltani.

 

Amikor 2009-ben 200/110-es vérnyomással már én is kezdtem érezni, hogy a napi 3 doboz ciginek nem lesz jó vége. Éreztem, hogy ideje lenne abbahagyni a dohányzást, ami sikerült is, viszont pár hónap alatt több mint 30 kilót híztam.

 

Eléggé elkeserítő volt a helyzetem, amin nem sokat segítettek, akik a koromra hivatkozva arra biztattak, hogy törődjek bele a sorsomba.

 

Szerintük már 40 éves kora körül az embernek, főleg a nőknek, el kell fogadniuk, hogy változik a szervezetük, lassul az anyagcsere, így szinte esélye sincs a fogyásnak. Vagy ha igen, akkor az csak kínkeservesen sikerülhet.

 

Hittem nekik.

 

Évekig csak kínlódtam. Azt hiszem, abban a pár évben megöregedtem. Nem akartam elfogadni a helyzetemet, betegebbnek éreztem magam, mint amikor dohányoztam, de nem tudtam, hogy mit kellene tennem.

 

Már féltem a diétáktól is, mert azt tapasztaltam, hogy ha sikerül is lefogynom pár kilót, csak rövid ideig tarthat az örömöm, ugyanis ha kicsit nem figyeltem oda, a leadott kilók duplája jött vissza.

 

Nem sok esélyét láttam a fogyásnak, arról meg majdnem teljesen letettem,  hogy sportoljak is valamit ebben az állapotban.

 

Aztán a dolgok szinte az egyik pillanatról a másikra változtak meg.

 

Így 69 kilósan a második maratonomra készülve már pontosan látom, hogy mi miért és hogyan történ, minek köszönhető a változás, de akkor 3,5 évvel ezelőtt csak azt tudtam, hogy van egy halvány reménysugár, ami egyre növekedett, míg végre vaskos fénysugárrá változott.

 

Hogy mi történt?

 

Apróságok, amiknek köszönhetően az örökös rossz hangulatot, keserűséget, önsajnálatot felváltotta remény, a várakozás. Célokat tűztem ki az egészségemmel, a fogyásommal kapcsolatban. Rendszeresen kimentem kocogni, a város határába, ahol nem láthat senki, mert féltem hogy kinevetnek, de legalább már mozogtam valamit.

 

Végre elhittem, hogy lefogyhatok, vége a rémálomnak.

 

Még abban az évben, 2016-ban trióváltóban indultunk félmaratonon két kedves ismerősömmel. Belepusztultam az én 5,9 km-es távomba, de nagyon büszke voltam magamra. Két hónap múlva már páros váltóban, rá egy évre pedig egyénileg is lefutottam a félmaratont.

 

Hihetetlen volt még számomra is, de lekezdtem élvezni a futást annyira, hogy eldöntöttem, hogy lefutom a maratont is.

 

Két évet adtam magamnak a felkészülésre, de aztán vettem egy nagy levegőt, és egy év után belevágtam, és teljesítettem is a 42 km-es távot, így az idén, egészen pontosan ezen a héten vasárnap, már másodszor indulok a maratonon.

 

Abban az időben, amikor elkeseredetten kerestem valami segítséget a fogyáshoz, rengeteg-rengeteg oldalt találtam, ami a fogyókúrával foglalkozik, olvastam diétákról, csodaszerekről, étrend kiegészítőkről, amelyek segítik a fogyást, de egyvalamiről, ami végül is minden siker alapja, nem csak a fogyás vagy a sportteljesítmény területén, hanem mindenben az életben, arról csak nagyon keveset lehet hallani.

 

Lehet bármilyen hatásos egy diéta, lehet egy fehérjeturmixról csak jókat hallunk, lehet, hogy másoknál hatásos módszereket próbálunk ki, de nálunk mégsem működik.

 

Sőt velem előfordult, hogy ugyanazzal a diétával, amivel egyszer már sikerült fogynom, máskor nem hogy nem fogytam, de még híztam is a diéta alatt.

 

Mi volt akkor mégis más?

 

A gondolkodásom.

 

Rendszeresen mondjuk, hogy minden fejben dől el, de valójában mit is jelent ez? Ezt tapasztaltam meg az elmúlt években, milyen az, amikor fejben eldöntöm, hogy lefogyok, és milyen gondolatok vannak a fejemben, amikor eldöntöm, hogy lefutom a maratont.

 

Tudom, hogy sokan küzdenek túlsúllyal, tudom, hogy hozzám hasonlóan másokat is foglalkoztat, hogy hogyan tudna egészségesebben élni. és tudom, hogy nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ha tehetek valamit az életminőségem javításáért, akkor azt megteszem.

 

Ezért kezdtem el írni a saját tapasztalataimról, mert én már azt is tudom, hogy mit jelent, hogy…

 

…fejben dől el.