A félelmeim tartottak vissza

A félelmeim voltak azok, amik éveken keresztül meggátoltak abban, hogy lefogyjak.

Nem attól féltem, hogy jól fogok kinézni, nem tartottam az elismerő pillantásoktól sem, és attól sem féltem, hogy mi lesz, ha már nem feszülnek rajtam a ruháim.

Magától a fogyókúra folyamatától, az életmódváltástól féltem.

Mert ugye azt tartja a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni, csak gyötrelmes munkával lehet eredményeket elérni, a siker lemondásokkal jár.

Márpedig én nem szeretek szenvedni.

Soha nem értettem, hogy ha valami jó, azért miért kell szenvedni?

Vagy ha valamit csak nagy gyötrelmek árán lehet elérni, az hogyan lehet jó?

Amikor dohányoztam, az akadályozta meg, hogy letegyem a cigit, hogy nem voltam hajlandó szenvedni a nikotinhiánytól.

Amiatt nem mertem éveken keresztül komolyan eldönteni, hogy lefogyok, mert nem akartam nap mint nap az éhségtől szenvedni, egy kis süti után sóvárogni.

Kalóriát számolgatni… Rémálom… (mondjuk nem is számolgatom most sem)

Amikor eszembe jutott, hogy ideje lenne elkezdeni sportolni, nem vitt rá a lélek, hogy nekiálljak, mert belegondolni is rossz volt, hogy milyen kínkeserves lehet egy órán keresztül valami megerőltető sportot végezni.

Pedig ha eredményt akarok, azért szenvedni kell…

Na neeem!

Nem tudom, hogy miért alakult ez így ki bennünk, hogy azt hisszük, hogy ha valami jó, azért vért kell izzadni, ha sikert akarunk elérni, akkor fel kell hogy áldozzuk magunkat, de én erre nem vagyok hajlandó.

Egyébként lehet ezzel vitatkozni, tudom, sokan hatalmas erőfeszítéseket tesznek az eredményeikért, de nekem meggyőződésem, hogy ha valamit el akarunk érni, az oda vezető utat is élvezni kell.

Valóban nem élvezném az életet, nem lennék boldog attól, hogy egészséges vagyok, ha arról szólna minden pillanatom, hogy megveszek egy szál cigiért.

Nem biztos, hogy szívből tudnék örülni, amikor a tükörbe nézve azt látom, hogy  a harmincas éveim óta nem néztem ki ennyire jól, ha egyfolytában egy hatalmas adag somlói galuska lebegne a szemem előtt, elérhetetlen távolságban.

Azt sem tartom valószínűnek, hogy vasárnap kora reggel örömmel ugranék ki az ágyból, hogy hurrá, itt a Maraton napja, ha a felkészülés alatt reggelente a Szilas patak partján futva a pokolba kívánnám még azt is, aki kitalálta a futást.

Pedig sokáig azt hittem, hogy “oké, biztos meg lehet csinálni, de én ekkora áldozatokra nem vagyok képes”.

Azóta rájöttem, hogy hatalmas tévképzetek uralták az elmémet, ami miatt nagyon nehezen szántam rá magam bármire is.

Tudom, hogy nem csak én gondolkodtam így, elég sok emberrel beszélgettem a fogyásomról, a futásról, ahogy aránylag rövid idő alatt hatalmas változások jöttek az életembe. Volt, aki elmondta, amikor fehérje turmixot fogyasztottam a szénhidrát csökkentett diétám mellett, hogy ő is kipróbálta, de inkább még hízott is tőle. De azért tovább próbálkozik.

Olyan ismerősöm is volt, aki bele sem mert vágni, mert úgy sem tudja megállni, hogy ne egyen édességet.
A futással kapcsolatban is akinek vannak téveszméi, el sem kezdi, mert ő úgy sem bírja.

Én sem tudtam futni.

Milliószor bizonygattam magamnak. De azért próbálkoztam. Most visszagondolva azokra az időkre, csak mosolygok magamon, hogy hogyan is tudtam volna futni, amikor folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nem tudok. A lábaim csak igazolták a hitemet.

Próbálkoztam lefogyni is, miközben azon siránkoztam, hogy

-muszáj kenyeret ennem, hogy jóllakjak,

-nem tudom megállni, hogy ne egyek sütit,

-és ehhez hasonlók.

Persze, ez mind igaz, de nem szabad, hogy ezen kattogjon az agyunk. Az egyetlen, amivel foglalkozni szabad, az a cél, amit elakarunk érni.

Fejben ezerszer átélni, amit meg akarunk tapasztalni.

Nekem évek óta itt van egy fénykép mindig szem előtt a könyvespolcomon, és ahányszor csak ránézek, örömmel tölt el, hogy fogok én még így kinézni.

Ha belenézek a tükörbe, és nem csak most, hanem még 80 plusszosan is azt kerestem, ami szép rajtam, még ha csak a vállam íve volt is az, amit valamennyire elfogadhatónak tartottam. Nem szabad azzal foglalkozni, amit utálunk magunkon, viszont annál több gondolatot kell a jó érzéseknek szentelni magunkkal kapcsolatban.

Meg kell ünnepelni minden egyes kis változást, meg kell dicsérni magunkat.

Olyan bókokkal kell magunkat elhalmozni, amiket másoktól is hallani akarunk.

Hogyan várhatjuk el a párunktól, hogy szépnek, kívánatosnak lásson bennünket, amikor saját magunkat nem tudjuk annak látni.

Egyébként ez annak, aki folyamatosan csak ostorozza magát belülről, aki naponta ezerszer elmondja saját magának, hogy ő milyen szerencsétlen, nekem semmi sem sikerül, ezt is elcsesztem, megint nem tudtam betartani a diétámat és hasonló gondolatok, amikkel az én fejem is tele volt, nem is olyan egyszerű jókat mondani saját magunkról, magunknak.

Szinte lelkiismeret furdalást okoz, hogy hogyan dicsérhetem én saját magam.

Pedig ez kell.

Legalábbis akkor, ha eredményt akarunk elérni.

Ez sokkal fontosabb a módszereknél, a hogyan-oknál.

Akár fogyni akarunk, akár csak egészségesebben akarunk élni sportolni, vagy bármilyen minőségi változást elérni az életünkben.

Az tény, hogy változtatni kell a berögzült szokásainkon, ha más eredményt akarunk megtapasztalni, mint amiben most élünk, de hogy min változtassunk, annak csak akkor lesz jelentősége, ha tudjuk, hogy mit akarunk megtapasztalni.

És a megtapasztalás az nem a 63 kiló, vagy a Maraton, hanem az érzés, amit akkor érzünk, ha elérjük. És ezt előre tudni kell. Át kell élni. Apránként felépíteni.

Ha soha életemben nem futottam, nem a Maratont tűzöm ki célul, hanem egy kisebb, magamhoz mérten egy megvalósítható célt. És amikor elérem, úgy megünneplem, mintha legalább a maratont futottam volna le.

Jöhet a kicsit hosszabb táv célként, és jöhet a következő ováció. Hallottam a fejemben, ahogy mások is gratulálnak.

A fogyással ugyan ez a helyzet. Apróbb célok nem egyből a mínusz 30 kiló, és minden egyes kiló, de 10 deka is ünneplést érdemel.

Legalábbis én ezt csinálom.

Hihetetlennek tűnik, de ha tiszta a cél, ha tudok neki előre örülni, mintha már elértem volna, ha átélem, hogy milyen érzés lesz, szinte varázslatos módon jönnek hozzá a segítségek, amivel valóban elérhetem.

Mégpedig egyszerűbben, mint valaha is gondoltam volna.

Így van ez a fogyókúrával, vagyis inkább az életmódom megváltoztatásával is, és ugyan így jutottam el az 50 méteres cammogástól az első maratonig alig 2,5 év alatt.

Ha neked sem szokásod megdicsérni magad a legkisebb eredményedért is, akkor próbáld ki, kezdd el még ma, mert hatalmas változást hoz az életedbe már ez az egy apró kis szokás is.

Már ha valóban szokásoddá teszed.