Mit csinálok most másként, mint a múltban, amikor sorra kudarcba fulladtak a fogyókúrás kísérleteim?
Arról már írtam(A fogyás is fejben dől el>>>), hogy milyen fontos látni magunk előtt a célt. Nem is magunk előtt látni, hanem magunkat látni, átérezni, hogy milyen az, amikor elérjük. Nem feltételes módban, nem álmodozva, hogy de jó lenne, ha már ott tartanánk, akkor így és így érezném magam, hanem igen, elértem, bele tudom magam élni a helyzetbe.
Mindenki tudja, milyen az, amikor valami rosszra számítunk. Milyen az, amikor tele vagyunk félelemmel, mert valami hibát követtünk el, még ha akaratunkon kívül is, de vétettünk valaki ellen, és most félünk a következményektől.
Hányszor lejátsszuk fejben, hogy mi fog történni, ha kiderül. Amikor oda kell állni apám elé, a párom elé, a gyerekem elé, vagy milyen élénken el tudjuk képzelni a főnökünk hangját, amint leüvölti a fejünket.
Ezt várjuk, ez fog történni.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki fel tud idézni olyan eseményt is, amikor tele volt izgatott várakozással. Látjuk magunk előtt a gyerekünket, amikor szülinapjára megkapja a vágyott játékot, vagy az anyukánk reakcióját, amikor közöljük vele, hogy nagymama lesz.
Mondjuk ez nem biztos, hogy mindig örömteli hír, de ha nem az, akkor is előre tudjuk, hogy mi fog történni. 
Ha képesek vagyunk ugyan így átélni a fogyásunkkal kapcsolatos céljainkat, biztosak lehetünk benne, hogy elérjük a kívánt alakot.
Ugyan úgy, ahogy a körülmények képesek összeesküdni ellenünk amikor valami nehézség adódik az életünkben, a körülmények az érdekünkben is összeesküdnek, ha derűsen nézünk a jövőbe.
Az ember minél jobban képes átélni a vágyott dolgot, annál jobban alakulnak a körülmények, amelyek támogatják a célok megvalósulását.
A maratonra, félmaratonra mindig úgy készülök fel, hogy a magányos edzéseimen is hallom a nézők biztatását, hallom ahogy a nevemen szólítanak, sokszor előfordult velem, hogy el is pityeredtem, ahogy hallottam a hangfalakból, hogy “Szuper vagy, megcsináltad!”, amikor az első maratonomra készültem, de most is sokszor végigfut a hideg a karomon, amikor gondolatban már ott kocogok a célegyenesben.
Ahhoz viszont, hogy át tudjuk élni, hogy milyen lesz, hinnünk kell benne, tudnunk kell, hogy képesek vagyunk rá.
Ha testmozgás helyett beülünk a kényelmes fotelünkbe egy nagy adag sültkrumlival, nehezen fogjuk elhinni, hogy leadunk 20 kilót.
Ez elég nehezen megy akkor is, ha látványosan a salátás kistányérról esszük az eddigi kajaadagunk felét, miközben ahányszor elmegyünk a tűzhelyen hűlni hagyott rizses hús mellett, mindannyiszor bekapunk egy kanálkával belőle. Vagy kettővel…
Őszintén fel kell térképezni a szokásainkat, legjobb, ha nem csak fejben tartjuk őket, hanem le is írjuk, és amin változtatni kell, azon változtatunk.
Rengeteg olyan berögzült szokásunk van, amiről nem is igen veszünk tudomást.
Ilyen lehet az előbb említett dolog is.
A mai napig, amikor nem figyelek oda, hogy minden el legyen pakolva az orrom elől, hajlandó vagyok jártamban-keltemben csipegetni. Ha nem látom, eszembe sem jut, hogy egyek valamit. Nem szoktam nasizni, ha azt értem ezalatt, hogy mindenféle ropik, chipsek, cukorkák vannak az asztalon, de igenis csipegetek, ha mondjuk a tűzhelyen hagyom kihűlni az ételt.
Sokáig nem tartottam fontosnak, hogy minél jobban meghatározzam, átéljem a célomat, minél inkább megkeressem a miértjeimet, akár futással, fogyással kapcsolatos célokról volt szó, de bármi egyébről, amivel elégedetlen voltam az életemben.
Mindig úgy gondoltam, hogy a dolgok úgysem az alapján fognak eldőlni, hogy én akarok, hanem valamire vagy képes vagyok, vagy nem. Én megteszem a tőlem telhetőt, aztán majd meglátjuk.
Aztán azóta rájöttem, hogy ez egy hatalmas tévedés.
Mindig azt tesszük, amiről úgy gondoljuk az adott helyzetben, hogy van értelme. Ha nem látjuk, hogy hova tartunk, ha nem tudjuk, hogy elérünk oda, akkor mi a fenének tennénk olyan erőfeszítéseket, amik plusz energiát követelnek tőlünk.
Ha nem látjuk, hogy értelme lenne, akkor miért? Hát nem vagyunk mi bolondok?
Évekig, évtizedekig nem jutottam előre az életemben ennek a hibás gondolkodásnak a hatására. Miközben én azt éreztem, hogy mindent megteszek, hogy az életem jobb legyen, ennél többet már nem lehet, mégsem jutottam sehova, mindig azt éreztem, hogy egy helyben toporgok.
Ma már látom, hogy azért toporogtam egy helyben, mert elérhetetlennek gondolt célokról álmodoztam. Nem úgy éltem az életemet, hogy kitűztem egy célt, elköteleztem magam a megvalósítása mellett, nem tudtam elképzelni, hogy milyen lenne, ha megvalósulna, mert nem hittem a megvalósulásában, és hát ennek köszönhetően maradtam, ahol voltam.
Ha nem hisszük el, hogy eljutunk valahova, amiről nem is tudjuk, hogy milyen lenne ott lenni, miközben szenvedünk attól, hogy teszünk dolgokat, amikről úgy gondoljuk, hogy közelebb visznek egy jobb élethez… De nem tudjuk, nem látjuk, hogy milyen ez a jobb élet…
Agyrém, nem?
Pedig a legtöbben ezt csináljuk…
A legtöbben ezt csinálják…
Ha változtatni akarunk az életünkön, az egészségünkön, a közérzetünkön, tudnunk kell, hogy hova tartunk, és azt is tudnunk kell, hogy hol tartunk most.
Őszintén, nem mellébeszélve, nem becsukva néha a szemünket.
Őszintén szembe kell nézni a jelenlegi helyzettel, hogy tudjuk, mi az amin változtatni kell.
Mert minden lehetséges.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: