Miközben ma reggel a szemerkélő esőben kocogtam, még mindig érezve a combjaimban a vasárnapi maratoni távot, a kitartáson gondolkodtam.
Régebben volt egy nagyon-nagyon téves elképzelésem a kitartásról.
Albérletben éltünk két iskolás korú gyerekünkkel, és hatalmas erőfeszítéseket tettünk, hogy valahogy fenn tudjuk tartani magunkat, ami nem volt egy egyszerű feladat.
Eközben amikor valakit láttam olyan cél érdekében kitartóan dolgozni, mint mondjuk egy maraton lefutása, el nem tudtam képzelni, hogy hogy van lelkiereje nap mint nap kimenni futni, korábban felkelni, vagy a ledolgozott napja után futócipőt húzni, és fáradtan nekilendülni a sok-sok kilométernek.
Én örültem, ha a mindennapi csatáimat képes voltam megvívni, nemhogy még ilyen értelmetlen dolgokért plusz erőfeszítéseket tenni.
De nem csak a maratonhoz kell valami extra kitartás, hanem a fogyáshoz is, amihez szintén nem volt elég elszántság bennem, pedig azt tényleg akartam.
Nem vagyok elég kitartó- mondtam sokszor magamnak.
Bennem ez nincs meg, és soha nem is volt- gondoltam. Mint a gyerekek felnevelése vagy az albérlet fenntartása, azért küzd az ember. Ha valamire rákényszerít az élet, mondjuk tönkremegy a hűtőszekrény vagy lerobban a munkához elengedhetetlen autó, akkor az ember összeszorítja a fogát, és megoldja, de emellett már nem igen marad erő másra.
Ez volt a sötét múlt a sötét gondolataimmal.
Ma már azért egy kicsit máshogy gondolok a céljaimra és a megvalósulásukra is, és már tudom, hogy a kitartás sem olyasvalami, amihez az embernek össze kell szorítania a fogát, miközben kínkeservesen végigcsinálja az elérendő céljához az utat.
A legnagyobb probléma ott van, hogy valójában az utat látjuk, teletűzdelve a nehézségekkel, amiket le kell küzdeni, ha el akarunk érni valamit, és nem a célunkat tarjuk szem előtt.
Hiába halljuk sokszor, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezt is inkább olyan esetekben használjuk, amikor valami szabályt meghágunk, vagy valakit megbántunk a célunk elérése érdekében. Nem úgy értelmezzük, hogy a cél könnyebbé teszi az eszközt, megkönnyíti a nehézségeket az oda vezető úton.
Csoda hát, ha nem vagyunk kitartóak?
Pedig a kitartás nem ahhoz kell, hogy végigmenjünk az úton, elhárítva az akadályokat, hanem hogy fejben tartsuk mindvégig a célunkat, hogy miért akarjuk elérni azt. Kötelezzük el magunkat a célunk mellett.
Amikor olyan cél elérésén dolgozunk, amiről tudjuk, előre képesek vagyunk átélni, hogy mekkora örömet okoz, milyen szuper lesz, ha megcsináljuk, nem hogy nem kell hozzá különösebb kitartás, hanem akkor is képesek vagyunk megőrizni a derünket, amikor felbukkan egy nehézség.
Ha életem minden egyes pillanatában képes vagyok örömmel és várakozással tekinteni a célomra, minden egyes lépés, minden erőfeszítés örömmel tölt el, ami közelebb visz hozzá, még ha kívülállók szemében érthetetlen is, hogy mit élvezek benne.
Így az elém gördülő akadályok nem eltántorítanak, hanem még több erőt adnak. Nem megfutamítanak, hanem megerősítenek.
Így van ez a fogyással és a sportolással egyaránt.
Maga a fogyókúra, az életmódváltás folyamata nem a cél, hanem az út.
Hozzám hasonlóan nagyon sokan ott szúrják el, hogy nem a végeredménnyel, a céllal foglalkoznak, ami elérése örömet okoz, hanem magával a folyamattal, a fogyókúrával, a hogyanokkal (hogyan álljak ellen az édességnek és társaival) foglalkoznak, ezen kattog az agyunk, és el is felejtjük, hogy MIÉRT! akarunk lefogyni.
Ez valóban nehéz…
Nem eszek többet csokit- nem bírom, nem bírom, imádom, le akarok fogyni, nem tudok ellenállni…
Amikor ilyenekkel van tele a fejünk, ne is csodálkozzunk, ha nem tudjuk örömmel várni az eredményt.
Amikor rájöttem végre, amikor megértettem, hogy a MIÉRT-ekkel kell foglalkozni, nem a HOGYAN-okkal, még akkor is sok nehézséget okozott,hogy mit csináljak, hogyan csináljam, hiszen soha nem fogytam még úgy le, hogy közben jól éreztem volna magam, és soha nem futottam, nem hogy kilométereket, de még 100 métereket sem.
Viszont fel tudtam idézni az életemből olyan eseményeket, amik így valósultak meg. Ilyen emlékei mindenkinek vannak.
Hogy értsd mondok egy példát.
Célom: ma marhapörköltet készítek ebédre.
Folyamat: elmegyek a hentes húsért, minden más van itthon.
Lehetséges akadályok: Nincs marhahús a hentesnél, esetleg teljes útzár van az odavezető úton, de az is előfordulhat, hogy telefonál a menyem, hogy tudnék-e délelőtt vigyázni az unokámra.
Vajon elállok-e a tervemtől, hogy ma marhapöri lesz ebédre?
Nem attól fog függeni, hogy milyen nehézségek jöttek közbe, hanem attól, hogy MIÉRT akartam ma pörköltet, mégpedig marhából.
Ha egyszerűen csak ma ez jutott eszembe, mert valamit kell főznöm a családnak, akkor lehet, hogy a hentesnél megelégszem a disznóhússal, nem biztos, hogy 5 kilométeres kerülővel is elmegyek a hentesig, hanem újragondolom, hogy mi legyen az ebéd, és lehet, hogy az unokámmal inkább elmegyek a játszóházba, aztán valamit gyorsan összeütünk ebédre vagy akár rendelhetünk is valamit.
De…
Mi van akkor, ha a páromnak ma van a szülinapja, és ezt kérte ünnepi ebédre?
Vagy akkor is eltántorítanak ezek az akadályok, ha ma jön haza a kisebbik fiam külföldről 3 hónap után, és ez a kedvenc kajája, és tudja, hogy ilyenkor mindig ezzel várom.
Vajon ezekben az esetekben nehezemre esik kitartani az elhatározásom mellett, vagy inkább a párom vagy a fiam képe van a szemem előtt, és addig megyek, amíg nem találok szép marhahúst, kerülök akár 20 km-t is, vagy bevonom az unokámat a főzésbe a játszóház helyett.
Ugye?
És mindezt úgy, hogy még csak nehezemre sem esik. Sőt, megkockáztatom, hogy míg az előbbi esetben akár dühönghetünk is, hogy na most találhatok ki valami mást ebédre, most örömmel tölt el a gondolat, hogy milyen lesz, ha….
Tudom ez egy egyszerű és nem túl nagy volumenű példa, de így van ez a fogyókúrával, a sportolással, az életmódváltással is.
MIÉRT akarom?!
Ezért javasoltam az előző posztomban (ITT ÚJRAOLVASHATOD>>>), hogy írjuk le a miértjeinket. Ne egyszerűen csak írjuk le, napi szinten foglalkozzunk vele, mégpedig írásban. Nyissunk neki egy külön füzetet, írjuk rá, hogy életmódváltásom miértjei, vagy hasonló, és minden nap írjunk bele.
Először nehéz lesz, de aztán egy idő után abba sem tudjuk hagyni az írást.
Tényleg próbáld ki. Főleg, ha túl vagy már sikertelen fogyókúrákon, ne csináld még egyszer végig úgy, ahogy nem működött.
Ja…és még valami…
Legyél nagyon-nagyon őszinte.
Senki nem látja, senki nem olvassa, viszont te lehet, hogy olyan dolgokat tudsz meg magadról, amiket rég eltemettél valahova nagyon-nagyon mélyre.