Kövéren féltem, hogy kinevetnek, ha futok
Évek óta terveztem, hogy elkezdek futni.
Néztem a futókat, és úgy gondoltam, hogy ez a mozgásforma dolgoztatja meg leginkább az egész testet. Egy jó futócipőn kívül nem igen kell hozzá semmi, nem függök másoktól, és bármilyen időbeosztástól függetlenül lehet űzni ez a sportot.
Csakhogy volt egy kis gond a futással. Vagyis kettő, hogy egészen pontos legyek.
Az egyik, hogy nem tudtam futni. Nem bírtam futni. Kifulladtam, belehaltam.
Életem során annyit bizonygattam magamnak, hogy nem tudok futni, nem tudok futni, nem tudok futni, hogy amikor mégis megpróbáltam, valóban nem ment.
Jó, ezen azért aránylag könnyen túl tettem magam, mert ha jobban belegondoltam, hogy hányszor futottam a busz után, meg a gyerekek után, rá kellett jönnöm, hogy igenis tudok futni, csak éppen 25 méternél hosszabb távon még nem próbáltam.
Szóval futni mégiscsak tudtam, hanem volt egy sokkal nagyobb mumusom.
Az, hogy kinevetnek, akik látják az esetlen próbálkozásomat a 90 kilómmal. Vagy a még annál is többel. De 87 kilósan sem volt jobb a helyzet.
Egyszerűen annyira féltem mások véleményétől, hogy nagyon nehezen szántam rá magam.
Akkor is hajnalban, még szinte sötétben, farmernadrágban, hogy ha valaki lát, azt higgye, hogy dolgozni rohanok.
Nem tudom, kinek milyen félelmei vannak, vagy hogy egyáltalán vannak-e, nekem ez volt az, ami mindenben meggátolt.
Ha valamibe bele akartam kezdeni, egyből jött, hogy vajon mit szólnak mások. Kinevetnek, azt hiszik, hogy nekem úgy sem sikerül, lebeszélnek, elítélnek, meg már nem is tudom, hogy milyen idióta gondolatok forogtak a fejemben.
Most már merek róla írni, mert tudom, hogy
-azok támogatnak, akik már azon az úton haladnak, amire én épp csak készülök
-sokan vannak hozzám hasonló helyzetben, és örömmel látják, hogy én is túléltem
Viszont akkor még nem így gondolkodtam, nem is tartott sokáig a futás iránti lelkesülésem.
Mégis a fejembe vettem, hogy lefogyok, nagyon komolyan gondoltam, eldöntöttem, hogy semmi sem tántoríthat el a célomtól. Az étkezésemet már sikerült apránként átalakítani, de a futás még mindig mint egy rossz mumus, rágta az agyamat.
Ekkor kezdtem el a lakásban rohangálni, pár méteren fel alá.
Na ez volt igazán gáz, de így legalább nem látott senki, én meg mozogtam végre valamit. Most már kitartóbb voltam.
A következő lépcsőfok a futókarrieremben a Pest határában, erdős, bokros területeken folytatódott, ahol épp hogy csak a madarak jártak rajtam kívül, meg esetleg egy-két kutyasétáltató néha-néha, nekem viszont ez a terep épp megfelelt.
Igaz, hogy minden lépésnél a bokatörést kockáztattam, de továbbra sem adtam fel a tervem.
Itt készültem fel (már amennyire felkészülésnek lehet nevezni) az első futóversenyre, az 5.9 km-es távra a félmaraton váltóban.
Az áttörés ekkor következett be. Innentől már bátrabban mertem futni olyan helyeken, ahol láthatott bárki, most már büszke voltam magamra, egyre jobban élveztem a futást, az egyre nagyobb távokat.
Annak ellenére, hogy az első futóversenyen azt hittem, hogy belehalok már az első 500 méterbe is…beleszerettem a futásba.
Két éve már a 16 kerületben a Szilas patak menti bicikliúton futok, szeretem a többi futó, kocogó, bicikliző és kutyasétáltató ember társaságát.
Van akivel néha váltunk pár mondatot, a legtöbbükkel pedig ismerősként üdvözöljük egymást, ha összefutunk.
Sokszor mondtam az elmúlt évek alatt, hogy soha nem éreztem magam olyan jól mint most, de most azt mondom, hogy az elmúlt években sem éreztem annyira jól magam, mint most.
Mindenkinek szívből kívánom ezt az érzést.
Kicsit még izomlázam van a vasárnapi maraton után, de azt hiszem, hogy holnap már kimegyek egy rövidebb kocogásra.