Tudom, hogy kellene pár kilót (vagy sokkal többet) fogynom, de vajon lesz elég kitartásom, hogy végig csináljak egy fogyókúrát?
Abban meg végképp nem vagyok biztos, hogy bírni fogom-e, ha nem elég egy kúra, hanem az egész életemet fenekestül fel kell forgatnom, hosszú távon meg kell változtatnom az étkezési szokásaimat.
Na bummmm!
Még bele sem kezdtem, máris itt a kisördög, ami teletömi a fejemet kétségekkel. Jól indul…
De tényleg igaz, ha jobban belegondolok,
-nekem soha semmi sem sikerül
-én bármibe is fogok bele, semmit nem csinálok végig rendesen
-na, meg a környezetem is mindig emlékeztet, hogy “anyám alkat” vagyok, meg hát már enni idősen mit akarok. Lehet, hogy igazuk van.
arról nem beszélve, hogy nincs is kitartásom.
Ezeket mind tudom magamról.
Persze, ha ezeket “tudom” magamról, akkor miért működnének máshogy a dolgok. Amikor “tudom”, hogy így van, miért várom, hogy hátha tévedek, és most mégis kitartok, meg hát anyám is volt valamikor sovány.
Hogyan tudnék végigcsinálni sikerrel egy fogyókúrát, (életmód váltásról ne is beszéljünk), ha “tudom”, hogy úgysem lesz kitartásom, úgyis beleunok mielőtt eredménye lenne a koplalásnak?
Ismerős gondolatok?
És még el sem kezdtük…
Visszagondolva az életemre, ezek a “tudom”-dolgok mindig ott voltak a fejemben. Ha fogyásról vagy sportolásról volt szó, akkor is.
Ha erre gondolok, most is érzem a gyomromban azt a nyomást, amit akkor éreztem, amikor ezekkel a gondolatokkal készültem a nagy fogyásra.
Csoda hát, ha annyiszor nem sikerült?
Az lett volna a csoda, ha sikerül.
Nem is igen értem, hogy minek fogtam bele annyiszor, ha tudtam, hogy úgy sem sikerül. 
Persze…A remény…
Hátha most az egyszer…Kivételesen…
De neeeem!!!
Miért vinnénk bármit is végig, ha “tudjuk” magunkról, hogy úgysincs kitartásunk?
Hátha most sikerül…? Ugyan már…
Hát így voltam vele évekig, és tehetetlenül néztem, a gömbölyödő pocakomat, amitől már nem láttam a lábujjaimat…
Éreztem, hogy valamit helyre kell rakni a gondolkodásomban, de nagyon-nagyon lassan jöttem rá, hogy mit.
Eleinte elkezdtem magamnak mormolni, mint egy imát, sőt a tükörképemnek hangosan a szemébe mondtam, hogy
-igenis van kitartásod…
-igenis bármit eltervezel, mindent végigcsinálsz…
-igenis képes vagy sikereket elérni…
Aha…Meséld annak, aki még életében nem hallott rólad, vagy egy ma született borjúnak, aki még a létezésedről sem tud- mondta a tükörben lebiggyedt szájjal bámuló dagi csaj.-Én látom a sok kudarcot, amit végigszenvedtél, én azt látom, hogy egyetlen fogyókúrát sem csináltál végig, amíg el nem érted az álomtestet. Nekem ne akard megmagyarázni…
Hát így van ez, nem igen hazudhatunk magunknak…
De hát akkor mit lehet tenni?
Először is egy reális cél.
Amit el tudunk képzelni, amit ha elérünk, örülni tudunk neki. Persze, el lehet akkora célokat is érni, amit jelenleg még leképzelni sem tudunk, és nem is baj, ha kitűzünk nagy célokat és valahol az agyunkban elraktározzuk azt, de a nagyon nagy célok annyira hihetetlenek lehetne, hogy mivel nem tudjuk elképzelni, örülni sem tudunk neki, sőt, ha rágondolunk megint csak a rossz érzések jönnek elő.
Ráadásul a végső, igazán álom cél annyira távolinak tűnhet, hogy tényleg nem látunk magunkban kitartást az elérésükhöz.
Nekem ha lett volna egy olyan vágyam, álmom, hogy lefussam a maratont, biztosan nem tűztem volna ki célul, mert még az élettől is elment volna a kedvem, ha belegondoltam volna, hogy 42 kilométert fussak.
Ugyan ez a fogyással.
Végső cél a 64-65 kg, de 90 kilósan ami reálisnak tűnt, az a 70-75 kiló.
Határozzuk meg, hogy mit akarunk elérni, és tartsuk a tudatunkban. Ha jönnek a kétségek, vegyünk elő egy régi képet, vagy ha már fogytunk valamennyit, akkor mutassuk meg a kétség kisördögének, hogy -tessék, itt a bizonyíték… Már fogytam…
Ünnepeljük meg…
Ajándékozzuk meg magunkat, ha mással nem egy szerető mosollyal tükörképünknek…
Rengeteg fogyókúrás ötletet, tippet, hasznos tanácsokat lehet olvasni a neten, keressük meg a magunk számára legideálisabbat. Amiről el tudjuk képzelni, hogy fogyhatunk, ha követjük. Nem árt azoknak a tanácsát megfogadni, akik maguk is megtapasztalták a fogyással, életmódváltással kapcsolatos nehézségeket.
Nekem a nagyon alacsony szénhidrátbevitel volt a fontos, inkább zsírokból töltöm fel magam energiával. A gabonákat ellenségnek tekintem, akár rozs, akár teljes kiőrlésű, de nem egyik pillanatról a másikra száműztem az életemből őket, és ha megkívánom, megeszek egy vajas kenyeret pirosarannyal.
Tartom magam a napi böjthöz, ami a 8 órán belüli étkezést jelenti.
Sok helyen olvastam a sokszor keveset enni. Tanácsolják a napi ötszöri étkezést. Van akinek az jön be. Én próbáltam, de nem jött be.
Általában kétszer eszek egy nap, 10-11 óra körül fehérjeturmix-al kezdek, 12-14 óra között ebéd és este 6 előtt az utolsó étkezés, viszont nem esek kétségbe, ha úgy alakul a napom, hogy csak később tudok vacsorázni.
Nem engedem meg magamnak a lelkiismeret furdalást és a kétséget, hogy vajon tudom-e tartani magam a célomhoz.
Ugyan olyan fontosak a jó érzések magammal, a céljaimmal kapcsolatban, mint az, hogy milyen módszerrel akarom elérni azokat.
A sport az számomra alap. Igaz, először nagyon nehezen szántam rá magam, mert féltem, hogy kinevetnek (nézd a dagadt, mit akar?), gondolom sokan ismerik ezt az érzést, de végül olyan helyen kezdtem el kocogni ahol nem igen láthat senki, de ez egy hosszú történet…
Viszont amikor már láttam magamon a változást, büszke voltam magamra…
És mégegyszer, utoljára…
Kell, hogy lássuk magunk előtt a célunkat, tudni kell, hogy hova tartunk, át kell élni, milyen szuper lesz az az érzés, amikor
-bele tudunk bújni az egy számmal kisebb farmerba
-látjuk újra a pocakunktól a…lábujjunkat… 
-le tudunk futni egy kilométert, ötöt… vagy a maratont…
-megdicsérnek
-irigykednek
Tök mindegy, hogy kinek mi, csak örüljünk neki, mert tudjuk, hogy elérjük
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: